Vírus – Politikai napló (2.)
Eredetileg tizenhárom – kivétel nélkül a 2004-es bővítés előtt már az Európai Unióhoz tartozó, politikai értelemben „nyugati” – tagország közös diplomáciai nyilatkozatban kérte az Európai Bizottságot, hogy kezdeményezze a veszélyhelyzetben hozott intézkedések és végrehajtásuk monitorozását, megfelelnek-e az Unió alapértékeinek.
A COVID-19-járvány miatt ugyanis jogosak a rendkívüli lépések, de „bizonyos” intézkedések elfogadása esetén fennforog a joguralom, a demokrácia és az alapjogok megsértésének „kockázata”.
Történt mindez április 1-jén.
Másnap Magyarország is csatlakozott az alapértékeket féltő nyilatkozathoz, nehezményezve, hogy azt „nem nyitották meg minden tagállam előtt csatlakozásra”. Ez megrökönyödést keltett, a kormány kritikusai trollkodást emlegettek, hiszen a nyilatkozat „egyértelműen Magyarországról szólt”.
Csakhogy a szövegben nincs leírva Magyarország neve, és az sem, hogy a 2020. évi XII. magyar törvényről beszélnek. Nem először és aligha utoljára Orbán Viktor és beosztottjai az agresszív gúnyolódás eszközét használták, nem pusztán a maguk élvezetére (bár az se mellékes indíték), hanem valamilyen komolyabb politikai célt akartak elérni vele.
A magyar csatlakozó nyilatkozat mögött ez a kimondatlan magyarázat áll: „A nyugati imperialisták, bocsánat, liberálisok szeretnek úgy ledorongolni minket, hogy még arra sem méltatnak, hogy közöljék, nekünk szól. Ez az ő szabályuk, de minek tartsuk be?”
Amióta Orbán Viktor rájött, mit lehet kezdeni (nem a járvánnyal, hanem) a járvány okozta politikai helyzettel, szédítően pörögnek az események, de a legutóbbi két héten korántsem ez az egyetlen eset, amikor ő és kormánya azt adja a külvilág tudtára, hogy nem tartja magára nézve érvényesnek a békés nemzetközi érintkezés, vagyis a diplomácia hagyományos szabályait.
Politikai kommentátorok szokták használni azt a fordulatot, hogy „a diplomácia nyelvén” valamilyen szelídnek látszó kifejezés nagy-nagy gorombaságot jelent; a magyar politikai vezetőség most azt közli sorozatosan, hogy nem érdekli a diplomácia nyelve. Pár látványos aktus, nem azért, mert nincs több, de a bőség tényleg zavar:
Marija Pejčinović Burić, az Európa Tanács főtitkára levelet írt Orbán Viktornak, amelyben – az EU-tól függetlenül – figyelmeztette, hogy „a különleges helyzetben hozott tagállami intézkedéseknek meg kell felelniük mind az adott ország alkotmányának, mind pedig a nemzetközi normáknak, és tiszteletben kell tartaniuk a demokratikus alapelveket”. Orbán válasza az egyébként nem „balliberális”, hanem hozzá hasonlóan néppárti politikusnak: „Ha ön nem képes segíteni nekünk a jelenlegi válsághelyzetben, kérem, legalább tartózkodjon a védelmi erőfeszítéseink akadályozásától.”
Szijjártó Péter külminiszter – akinek tevékenysége már eddig is a diplomácia mint hivatás és mesterség makacs tagadása volt – hivatalos Facebook-oldalán a világ rongyának elmondta az általa „nemzetközi liberális mainstreamnek” elkeresztelt alanyt, amibe szerinte kommunisták éppúgy beletartoznak, mint szocialisták, zöldek és a tarkaság kedvéért „északi liberálisok”. A Fidesszel kritikus néppártiakat kímélte, az ő szidalmazásuk másnak jutott a munkamegosztásban. A bűnük az volt, hogy azért bírálták a magyar kormányt, mert korlátlan idejű felhatalmazást adatott magának parlamenti többségével a „különleges jogrend” fenntartására. „A nemzetközi liberális mainstream hisztije már unalmas. Ezért nem is érdekel minket.”
Orbán levelet írt több kereszténydemokrata párt elnökének, amiben saját pártszövetségének elnökét, Donald Tuskot azzal vádolja, hogy „a megosztás magját hinti szét”, és „lengyel pártpolitikai játszmákat” visz az Európai Néppártba. Ez utalás arra, hogy Tusk és a Lengyelországban most kormányzó, nem néppárti PiS között éles az ellentét, és Orbán szerint ezért szövetkezik Tusk a Fidesz kizárását követelő tagpártokkal – csak hát a Néppártban Orbán az egyetlen fontosabb politikus, aki a PiS vonalát képviseli, az ő ellentétüknek semmi köze nincs a lengyel belpolitikához.
Miután a levél kiszűrődött, Donald Tusk megelégelte a szemérmes hallgatást, és közölte, hogy „a permanens szükségállapot kiépítése a járványhelyzet ürügyén politikailag veszélyes és erkölcsileg elfogadhatatlan”.
Ezenközben az EPP egy kisebbsége újult erővel követelte az eddig csak felfüggesztett Fidesz kizárását, mire Orbán – nyilván Tusk kezét sejtve a dologban – újabb levelet írt, de nem a pártcsalád elnökének hanem a főtitkárnak, Antonio López-Istúriz White-nak. Ebben tovább forradalmasította a nemzetközi kapcsolatok nyelvét: „Nehezen tudom elképzelni, hogy bármelyikünknek volna ideje, hogy más országok szándékairól képzelegjen. Számomra ez a mostani helyzetben költséges fényűzésnek tűnik. Minden tiszteletem mellett: nekem erre most nincs időm!”
Nem arról van szó, hogy Orbán, veterán politikus létére, nem tudja, milyen modorban kell tárgyalni az Európa Tanács, az Európai Unió, az Európai Néppárt vezetőivel. Hanem inkább arról, hogy huszonkét évi nemzetközi szereplés után megbizonyosodott arról: nem baj, ha nincs érzéke a diplomáciához, és abból sem lenne haszna, ha volna érzéke.
A szabályok betartása nem visz közelebb a célhoz, mint a szabályok felrúgása. Az erőszakosság és zsarolás éppolyan eredményes lehet, mint a kompromisszum. Az egyenrangú vagy erősebb szövetségesek keresésénél praktikusabb a korrupt hálózatokba való bekapcsolódás. A közös nyelv megtalálásánál az ellenségek vagy akár a barátok palira vétele.
Gondoljuk meg: a tagállami politikusok azért nem nevezték meg Magyarországot, mert feltételezték, hogy Orbán az ő nyelvüket beszéli. Ez taktikai hiba volt a részükről. Donald Tusknál – akinek Lengyelországban rengeteg gyűlöködő ellensége van – kevés európai politikust becsülök többre. De 2006-ban még ő is többeket szemöldökvonogatásra késztetett azzal a mondatával, hogy az Európai Néppártnak föl kell ismernie: „Angela és Viktor nézetei összeegyeztethetők, és csak együtt adhatják meg a teljes választ”. Mit ért vele? Ma Orbánnak ő az egyik főellenség, Kaczyński hívei pedig Merkel kifutófiújának bélyegzik.
A magyar miniszterelnök néhány heti zavar és botladozás után rájött – nem arra, hogy mit kell tenni a járvány ellen, hanem hogy miként lehet kihasználni politikai célra a járványhelyzetet. Ellenfelei legalább azzal szembenézhetnének, hogy Orbán Viktor a másik oldalon áll, és nem az ő módszereiket alkalmazza.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
